Aparhant története
Összeállította: Kolozsi Mária

„Aki nem ismeri a múltját,
az nehezebben igazodik el a jelenben
és nem tudja mire alapozni a jövőjét.”

Apar nevét Apor kalandozó vezérről nyerte, az ő seregének volt közismert vitéze Botond. Tolna megyében ugyanazon Apor család birtokában két Apar nevű falu volt, az egyik a mai Pálfától északra feküdt kb. másfél kilométernyire. Ez a török idők alatt teljesen elpusztult és lakói elmenekültek. A másik a mai Apar , amely távolabb esett a török erődöktől és váraktól így a török kiűzése után is fennmaradt, újabb telepesekkel szaporodott és fejlődött. A legrégibb történeti okmány, amelyben biztosan a mai Aparunkról szó esik az V. Ince pápának egy 1276-ban kelt bullája. Ugyanez a bulla említi Hantot is („ Hunta ” néven), mely alátámasztja, hogy nem a török időkben elpusztult Aparról ír.
Hant a tájszótár szerint gyeptéglát, gyeptéglából rakott kunyhót jelent. Hant a XI. században a Szák nemzetség szállásbirtoka volt, temploma már a XIII. században állott. A hódoltság alatt elpusztult, lakói szétszéledtek. A XVIII. század második felében római katolikus templomát újra felépítették, mely ma egy késo barokk műemléknek számít.
A mai Apar a régebben lakott település. A kedvező természeti környezet is magyarázza, hogy már a kőkorszak idején is lakott helyek voltak. Az új kőkortól a középkorig terjedő régészeti szórványleletekkel ifj. Csiszér Antal magángyűjteménye büszkélkedik Hanton. A rómaiak szintén lakták ezt a helyet, sok római kori pénz került elő a község határából. Minden valószínűség szerint a rómaiak után az avarok és a hunok is megjárták a mai Aparhant határát, és honfoglaló őseink is korán birtokba vették.
Apar a Karingens Ágoston rendi kanonok rend prépostsága is volt. Az apari monostor alapítási ideje a XIII. századra tehető, elpusztulása pedig a török időkre.
Apar időközbeni fejlődését mutatja, hogy a XIV. században megkapja a királytól a heti vásárhely kiváltságot. Ezt a kiváltságot meg is tartotta, mert a fehérvári keresztesek, mint Varasd birtokosai még 1466-ban is felpanaszolták, hogy a régi idők óta Varasdon megtartott vásárokat az Aporiak Aparra vitték.
A török időben egy kisebb fajta népességnövekedés következett be a település életében, ez a rácok betelepedésének volt betudható.
A másfél századnál is hosszabb török uralom megtizedelte a falu lakosságát.
1702-ben az „ apari uradalmat” gróf Zinzendorf Vencel bécsi pénzügyminiszter kapta meg. Az egész uradalomban öt falu volt, a többi puszta. A birtok központja Apar volt, ezért is kapta az „ apari uradalom” nevet.

A NÉMET BETELEPÍTÉS:
„O Heimet , O Heimet wie bist du so schön ,
ah könn ich , ah könn ich
wiedermal sehen ?
Ah nein , ah nein , ah kann nicht sein
Muss in die Weld hinein …”

A Rákóczi-szabadságharc után megindult a nemesi kiváltságokkal rendelkezők betelepülése.
1722. IV. 13-án gróf Mercy Kolozs Florimund francia származású nemes megveszi az aparinak nevezett birtokot Tolna megyében („ … das hungarise Gut Apar im Tolnaser Comitat …”)
A német tartományokból Mercy vezetésével megkezdték a betelepítést. Az igen szegény Rajna partról, amit XIV. Lajos rablóhadjáratai kisemmiztek, tömegesen indultak útnak az ott lakók.
1726-nál korábbra nem tehető a németek ideérkezése, mivel az anyakönyvekben csak 1727 óta szerepelnek. Nunkovics Antal plébános feljegyzései alapján arra következtethetünk, hogy Mercy gróf felcserélte Apar és Hant nevét. A névcsere 1742-ben történhetett, amikor tömegesebb volt a német betelepítés, és a földesúr a németeket nem a régi Aparon (mai Hanton), hanem attól kb. negyedórányi távolságra, a mai Aparon helyezte el. A névcserének teljesen érthető oka és célja az lehetett, hogy Mercy Antal (gróf Mercy Kolozs Florimund leszármazottja), egynyelvű, egyvallású és fejlődőképes falukat akart létesíteni, erre a célra pedig a mai Hantot (régi Apar ) egyrészt fekvésénél, másrészt magyar lakosságánál fogva alkalmatlannak tartotta. A nagyobb számú német telepesetet a célnak jobban megfelelő mai Apar területén helyezte el. Mivel így a plébánia híveinek nagyobb száma az új faluban lakott, a plébániát is ide helyeztette át. Apar lélekszáma az új telepesek bevándorlása által főleg az 1743-46 és 1754-58 illetve 1762. években növekedett számottevően, míg Hant lakosságának lélekszám változásánál az 1744. és 1756. év volt jelentős. Az 1760-as években mondhatjuk, hogy befejeződött a német betelepítés.
A svábság szorgalma lehetővé tette az új eszközök alkalmazását. Erdőirtással, mocsár lecsapolással, új földek, szántók váltak művelhetővé. Ekkor terjedt el a dohány, a szóló valamint a nagymennyiségű burgonya termesztés is.
Gróf Mercy Antal 1767-ben halt meg. 1772-ig még egyik leszármazottja élt itt, de 1774-ben az apari uradalmat gróf Apponyi Györgynek adta el.
Gróf Mercy Antal halálával, valamint a birtok eladásával lezárult a település történetének egy szakasza. A németség tehát elfoglalta helyét és berendezkedett.

A SZÉKELY BETELEPÍTÉS:
„ …Isten veled falum, elszakadok tőled.
Benned hagyom búmat, s régi keservemet.
Hiába integetsz, hiába hívsz vissza,
Nem jövök én vissza soha a falumba…”

1940-ben a magyar közvélemény figyelme Bukovina felé fordult. Teleki Pál kijelentette, hogy a kormány haza fogja hozni a bukovinai magyarokat. Köztudottan akkor már Bukovina a Trianoni szerződés következtében román fennhatóság alatt volt. 1941-ben a családok lemondtak román állampolgárságukról és elindultak Magyarország felé. Teleki Pál tragikus halála viszont befolyásolta a történéseket. 1941-ben Magyarország Németország oldalán megtámadta Jugoszláviát és ez év Húsvétján a Délvidéket, tehát Bácskát Magyarországhoz csatolták. Így eldőlt a kérdés, hogy hová is telepítsék a bukovinai székelységet: a Bácskába. Elbúcsúztak hát halottaiktól a temetőkben, elbúcsúztak ünnepi Szentmise keretében a templomuktól, ahol húsz év után először hangzottak el a magyar himnusz hangjai.
Bácskában három hónap alatt befejeződtek a birtokba helyezési munkálatok. A székelyek bíztak az új otthonukban, ami ezentúl hazájuk is lett. Közös erővel, kalákában művelték földjeiket, templomot, iskolát, óvodát, egészségházat és napközit építettek.
De alig telt el kis idő ,1944 őszén újra menekülniük kellett. Tamási Menyhért így ír erről:

„Vánszorgó kocsik hosszú sora
Mentünk sehonnan valahova.
Meddig e téboly, e vak futás,
Ad-e a sors e népnek valami mást,
Átlőtt szárnyakkal meddig kísér
Az alvókra-zuhant Madéfalvi éj!”

1945 új korszakot jelentett a székelyek életében. Hirdetmény közölte az új úti célt , Bonyhádot. Az andrásfalvi székelyek Aparhantra kerültek 122 családdal, 568 lélekszámmal és 321 gyermekkel.
Érthető, hogy kezdetben – úgy mint a többi településen – Aparhanton is igen nagy ellentétek voltak a betelepített székelyek és a már itt lakó svábok között. Idővel ez az ellentét is gyengült és mára már békében él egymás mellett mind a sváb, mind a székely, mind a felvidéki nép.
A felvidékiek 1947-ben kerültek ide szeptemberben. 7 családot telepítettek be Deákiból, közülük 5 katolikus és 2 református családot. Előzőleg még 27 felvidéki családot telepítettek át Aparhant községbe, főképp Nagysallóból , Alsó- és Felsőszeliből . Köztük a legtöbb család református volt. Az újabb generációk már igen kevertek a sok vegyes házasság miatt.
A két falut 1940-ben egyesítették.
Tolna megye két Szent Vendel kápolnája közül az egyik Aparhanton található.
Aparhant híres szülötte Bitter Illés /1868./, aki a Budai Ciszteci Rend Szent Imre Gimnázium alapítója volt. Említést kell tennünk Wosinszky Mórról is, aki a hanti plébánián káplán volt 1879-1881-ig.

Forrásmunkák

  • Gartner Elek apari plébános kéziratos feljegyzései, 1940.
  • „ Historia Domus ” ( Aparhant )
  • H. Lohner Nikolett: Két német telepes község, Apar és Hant népesedése az újratelepülés idején. In : A Völgység ezeregyszáz éve. Bonyhád, 1996.
  • H. Lohner Nikolett: „Szülőfalujuk harangja kísérje őket új hazájukba” –Adatok az aparhanti lakosságcsere történetéhez, 1945-1948. In : Új Dunatáj Szekszárd , 1996 . december
  • Sebestyén Ádám: A bukovinai székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig. Tolna megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztálya, Szekszárd 1972.
  • Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. Tolna megyei Könyvtár. Szekszárd, 1989.
  • Sebestyén Ádám: Kakasdi stációk. Kakasd , 1994
  • Solymár Imre – Szőts Zoltán: Bonyhád és környéke. Bonyhád, 2000.